Mátis András lelkész úr visszaemlékezése az ádventi "várakozás" kapcsán - 2025
Minden Ünnepünk várakozás
Kisfiú koromban az ajkai parókián, főleg a Nagy Ünnepekre készülődve, többnyire időt sürgető izgalmakkal teli várakozásban teltek napjaink.
Mi Édesapánkat vártunk legjobban … s a legtöbb szeretettel!
Most is látom, ahogy az istentiszteletek végén, rögtön az áldás után, minket
-gémberedett lutheránus báránykáit- hátra hagyva, a dermesztő hideg templomból lesietett a város közepén trónoló homokdomb derekán hosszan elnyúló parókiára.
A ma már múzeum XVIII. századi paplak hosszú folyosója végéből leválasztott lelki műhelyében, a tábori vaskályhával barátságosra fűtött apró irodájában lázas
készülődésbe fogott: a reverendájába csomagolt kelyhet és paténát meg a könyveit egy katonai hátizsákba gyömöszölte, bakancsára kamáslis lábszárvédőt, a nagykabátjára kezes-lábas overált, fejére báránybőr motoros sapkát, nagy meleg kezére pedig egy mégnagyobb kétujjas benzinszagú bélelt bőrkesztyűt húzott, és a kamrából kivonszolt 125-ös szolgálati Csepellel a szitáló hóesésben nekivágott a karácsonyi éjszakának…
Az Ajka környéki evangélikus fíliák és szorvány népe majd´400 km2 területen szóródott szét a Bakony alján szendergő falvak karéjában.
Édesapám kérésére, amolyan alkalmi bojtárjaként, olykor magam is átélhettem a helyenként 30-40, de többnyire 8-10 főnyi lelkes tömeg örömét, akik ünnepek táján különös, gyermeki ártatlanságban várták, hogy az ondolált bakonyi utak jegén benzinparipáján feléjük lavírozó - később egy szolgálati Fiat 850-essel mobilizált-, s vétkeik bocsánatát avatottan közvetítő igehirdetőjük végre megérkezzen.
Templomuk híján a falusi iskolák egyik fűthető termében a fenyőágakkal, gyertyákkal, s a többnyire Ézsaiásnál felütött Bibliával, a feszülettel, meg az úrvacsorai edények takarója alá rejtett kancsó borral megterített, s igy úrasztallá magasztosult tanári asztalhoz várták jeles alkalmakra érkező lekészüket.
Ezalatt, mi cidrizve nyargaltunk le a templomból az ünnepillatos parókiára, ahol meleg bundáját levetve, az imént még kántorizáló Édesanyánkat előbb a pesti lakásából kibombázott, s itt nálunk menedékre lelt Édesanyja várta azzal a jóhírrel, hogy az ő „pesti receptje” szerinti vaniliás rudja, lám, idén sem égett oda…
... de titkokat rejtő szalonunk -e várószobánk!- kivételével, ahová pedig éppen most föltétlenül be kellene menni, mert ott felejtettük a …. mit is ?... a hatalmas vidéki papi ház egyéb sarkaiban nekünk gyerekeknek is bőven akadt dolgunk; a lányoknak befejezni az asztalterítést 10 főre, bátyámmal a tüzeket abajgatni, de leginkább
kivárni, ahogy Édesanyánk, a havas útjairól végre betoppanó urát a ráfagyott hókéreg alól kihámozza, jeges arcát megpuszilja és hogy végre eltűnhessenek ama bordó
szalonba… de mi már ott toporogtunk előtte mind a hatan ünneplőben, nagyság
szerint, előttem Zsuzsika kishúgom, mögöttem a nagyok, Lilla, István, Kati és Lívia… és vártuk! hogy egyszercsak föltáruljon a csillagszórók, gyertyák, a fenyő, s némi benzin, de különösen az Édesanyánk illatától gyémántos emlékű „lepetések” ajtaja.
Aztán, ahogy a domb felől idekúszott esti harangszó az ablakon túli jeges végtelenbe fogyott, felcsendült Szüleink, a mi Angyalaink csengettyűje…
Jézusra viszont nem kellett várnunk.
Ő már rég ott volt…